őszi séta

Amint a 9. napi bölcsis bejegyzésban már említettem, a kis hercegnőm délután elnyúló sziesztája miatt volt időm egy rövidke sétára. Pár percre sikerült az ezernyi gondolatot félre tenni, és pusztán csak a lelki megnyugvásomra koncentrálni. 
Itt gyönyörűen sütött a nap, no nem az a vakító nyári napfény, hanem ez már a hamisítatlan őszi napsütés volt, ami tompán siklik a faleveleken, és szelíden bújuk meg a bokrok ágai közt...alig voltak a parkban, még a játszóterek is csendesek voltak, épp ideális volt, hogy picit magammal foglalkozzam. 
Ezekben a napokban látom csak igazán kik azok akikre valóban számíthatok. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy nem lehet szoros a kapcsolatod olyannal, akivel csak havonta egyszer, vagy még ritkábban beszélsz....ezt akkor is és most is megcáfolom. Nem kell ahhoz naponta telefonálni, levelezni, hogy tudd, hogy valakinek fontos vagy. Vannak olyan emberi kapcsolatok, amik szavak nélkül is tudatják, hogy mi a mögöttes tartamuk. 
Tudom, hogy abban a korban és társadalomban amiben épp élünk, ahol elsősorban azt látjuk, hogy a család az alapegység, mennyire nehéz nem szomorúan és nem önsajnálattal telve boldogan élni életünket egyedül. Illetve jelen esetben a lányommal. Mégis az a meglátásom, hogy jogunk van hozzá, és csak rajtunk múlik, hogy holnap szomorúan vagy épp boldogan kezdjük el a napot. És ez a kis emberke mindent tud és mindent lát. Érez bennünket és szavak nélkül is tudja kihez ragaszkodunk és kihez nem. 
Ha szeretjük őt, boldoggá akarjuk tenni, ugye? És mivel lehet? Azzal, hogy mi magunk is boldogok leszünk. Elengedjük azokat akik kiléptek az életünkből, becsüljük mindazt amit valaha kaptunk tőlük, tanulunk a hibáinkból. Ez nem cserbenhagyás, ez törvény, amiben élünk. El kell engedni a régit, hogy helyet teremthessünk majd valami újnak. De az érzéseinket sem szabad elnyomni. Az a tapasztalatom az utóbbi hetek után, hogy a legjobb kiélni őket. Zokogni kell és ha muszály, akkor toporzékolni, ha ettől jobb lesz. És ha jól esik, bambán szomorkodni. Aztán meg kell érezni azt, hogy mikor csap ez át önsajnálatba és értelmetlen önmarcangolásba. No, azon a ponton le kell állítani magunkat. 
Ha felemeljük a fejünket és félresöpörjük az összes sajnálkozást körülöttünk, akkor meglátjuk azokat az arcokat végre, akik végig ott voltak mellettünk, és azt várták, hogy segíthessenek, vagy kérjünk tőlük segítséget. 
Bízom benne, hogy minden álmom valóra válik, és remélem ehhez nem kell majd a hamu-t is mamunak mondanom. Már tudom, hogy idő kell, míg az ember megtanulja kezelni a változásokat, legyen az pozitív vagy negatív hatású, de ma már egy cseppet sem szégyenlem ami történt..
inkább igyekszem tanulni a hibáimból, hogy ha majd eljön az ideje, akkor már ne kövessem el ugyanazokat. Ma már értem, mire célzott egy kedves ismerős (:O)), amikor többször is próbálta megértetni velem, hogy mennyire fontos helyesen megélni a jelent, kiélvezni minden pillanatát pont úgy, mint a ma délutáni kellemes sétát a símogató napsütésben..