Én úgy ott maradtam csendes magányomban a csoport szobában, hogy szinte pislogni sem volt időm. Emma csak úgy száguldott átöltözni. Egy hátsó kijáraton távoztam, ma már a bölcsöde épületéből is. Nem baj, gondoltam amúgy is van egy csomó elintézni valóm, így nyugodt szívvel hagytam benn Manócskámat.
Délre mentem érte, és egy igazi nyuszi szemű lányzót kaptam vissza. Döbbenetes, de ma valahogy megérezte, hogy nem vagyok az épületben...mindig is elvarázsolt, hogy mennyire bensőséges kapocs van anya és gyermeke között, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, tudja ki a hozzám közel álló a nélkül, hogy elmondanám, vagy megemlíteném egyetlen szóval is, és igaz ez fordítva is. Nem kell kifejeznem a nem tetszésemet valaki iránt, ha én nem érzem jól magam egy társaságban, ő sem fogja. De ezt nem gondoltam volna. Hiszen ilyen, hogy nem vagyok vele, már nem egyszer volt, eddig ugyan a váróban ücsörögtem és tanultam, de ott sem látott...és mégis tudta.... Gabi elmondása szerint magához képest sokat pityergett, és a sünijét szorongatta. Bár állítólag ma több olyan manó is itatta az egereket, aki eddig egyáltalán nem volt sírós. Talán volt ma valami a levegőben .... Azt hittem megszakad a szívem, még most is így utólag (amikor ő már a szobájában alszik) könny szökik a szemembe...:( de ezen előtt utóbb minden gyerek átesik, ki a bölcsinél, ki később az ovinál...
Remélem ez csak pillanatnyi állapot, és a holnap már könnyebb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése