A hétvégén meglátogattuk a vidéken élő rokonainkat...már rég voltunk hármasban ilyen hosszú úton. A hármasban itt magunkon kívül még az apukámat jelenti. Szóval szombaton egy időre kivezettem magam, durván 400km pár órán belül, amit lehet, hogy más a kisujjából ráz ki, nekem azért a nap végére elég is volt.
Nagy izaglommal vártam a kiruccanást, mert a családom egy része semmit sem tudott arról, hogy új életet kezdtünk Emmával. Sőt már már féltem is az idősebb korosztály reakciójától, hiszen amikor ők voltak fiatalok, ez nem hogy nem volt megengedhető, de aki lépni mert, azt meg is vetteték érte. Mindannyian hosszú hosszú évtizedes házasságokat tudtak maguk mögött, ami hol kellemes volt, hol gyötrelmes, de azt tanulták, hogy ki kell tartani bármi áron....és akkor jövök én, és közlöm, hogy nem járom ezt az utat....szóval elég érdekes visszajelzéseket vártam.
De meglepetésemre semmi negatív nem jött tőlük. Sőt!!!
Hogy miért mesélem ezt el, az az új élet kezdésének morális okaira vezethető vissza. Azt gondolom, hogy bizonyos kérdésekben elég konzervatív némiképp tradicionális is vagyok másokban pedig elég modern, és pláne manapság hajlamos vagyok a saját határaim feszegetésére (észszerű keretek között), hiszek a házasság szentségében, és hiszek a holtomiglag holtodiglanban is, sőt, mint ahogy már írtam hiszek a szerelemben is, hogy létezik a földöntúli a boldogság...De mégis, mikor kezdett bennem még csak a gondolat megfogalmazódni, hogy eljött az ideje az új életnek, komoly morális problémáim voltak magammal szemben. Vajon felrúghatok e egy esküt, amit ráadásul már már misztifikálok?
Ismét érkezett válasz...igaz némi fázis késéssel, hiszen a döntés már megszületett. Olyan emberketől, akiktől nem vártam volna semmi effélét, akik végig élték pont az ellenkező oldalt, és több évtized tapasztalatából kívántak most nekem őszintén kitartást és erőt, hogy amit elkezdtem, azt csináljam végig és merjek álmodni. Meglepetésemre a remény sugara látszódott a szemükben, hogy lehet másképp is élni....
Továbbra sem sarkalok senkit arra, hogy rúgja fel az életét, mert azt gondolom, hogy ahhoz, hogy helyesen megítéljünk emberi kapcsolatokat sokkal jobban bele kell látni, mint hogy a felszínt kapargatva véleményt formáljunk, másrészről ez a blog nem is arról szól, hogy bárkit is meggyőzzek az igazamról, mert ez lehet, hogy "csak" az én igazam, és te kedves olvasó, más nézeteket vallasz.
Minden esetre ez a nap is ékes bizonyíték volt arra, hogy a valódi emberi érzések gyakran nem jönnek a felszínre. Akár képesek vagyunk egy életet is leélni, úgy hogy igazán nem mondtuk ki amit legbelül a szívünk legmélyén gondoltunk.
És ezek az elfolytott érzések, a kommunikáció hiánya teljesen ellepik a minden napjainkat már szinte folytogatva a benne élőket. Olyan világban élünk, ahol minden másodpercben üzenetek egész hadserege ostromol bennünket: újságok, plakátok, rádió, tv, internet....és mégis a saját életünkből hiányzik a legjobban az interakció. Gyakran úgy élünk egymás mellett, hogy nem mondjuk ki amit igenis ki kellene, olyanokra fecsérlünk szót, amit ki sem kellene elyteni a szánkon, és akkor maradunk némák, amikor meg kellene szólalni....nem valljuk be amit vétek magunkban tartani, nem tesszük meg, amit meg kellene cselekedni, és ezáltal nem is tudjuk helyesen megélni az életünket.
Erre a következtetésre jutottam a hétvége után. Lehet persze másképp is boldog életet élni, hiszen a boldogság is, mint minden más az relatív. De én, ezt a fajta létet keresem, az őszinte emberi érzésekkel teli életet, ahol nem kell félni a másik szemébe nézve kimondani, vagy megtenni amit a szívünk diktál...és nem akarok idős koromra arra ébredni, mennyi mindent megtehettem volna, mert esetleg féltem végig csinálni...
"A bátorság nem azt jelenti, hogy nincs bennünk félelem, hanem azt, hogy nem hagyjuk, hogy megbénítson bennünket!" (Paulo Coelho)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése